lament for asinara

Lament for Asinara

The project has been created at the invitation of Maurizio Coccia and Roberto Follessa, curators of the “Contemporary festival di arte e avanguardia” in Sardinia (Donori CA).

“Lament for Asinara” is a project about the collective history of Sardinia and Austro-Hungary during the First World War. In 1915, some 50 000 prisoners of war left Serbian territory on foot, of whom the remaining 24 000 eventually embarked for the prisoner of war camp on the island of Asinara. Most of the prisoners died in miserable conditions from cholera to cannibalism.

The recordings were made locally on the island of Asinara with a zoom microphone. Sounds of farm machinery, sheet metal, strings, boat engines etc. In the concert I worked with self-made noise instruments.

The lamentation is a World War I sound recording from Hungary that I used in reverse.

I presented the first part of the album in concert on 19 August 2021 in Donori, Sardinia.

The second track is a studio version based on the original zoom footage. The piano theme of the piece was played by Éva Polgár.

!The recording exists only in digital version!

I took the original lamentations to the island of Asinara ( wireless speaker ) and buried them in the ground behind the ossuary there. The song played for another 12 hours from underground.

Special thanks:

Nea Lindgrén, Éva Polgár, Júlia Heéger, Maurizio Coccia, Roberto Follessa, Alberta Follessa, Davide Mariani, Mersia Carboni.

Lament

Oh, my love, my faithful companion, you are gone, the damn war has swallowed you!  Oh, it’s been fifteen years since I’m an orphan! I have no one but the road that leads nowhere. Come home and gather your children, because they are spread all-over: sometimes they meet once a month, other times they don’t even do so! Oh, my love, where is your grave? Oh, where is your sorrowful tomb? I can never even visit your headstone. Oh, the black soil swallowed you in foreign lands! Oh, that black soil covered you abroad! Oh, how much I thought about you, how much I waited for you, and I’m still waiting for you to this day, but you won’t come home from anywhere. My love, my faithful companion; I cannot ever forget you! Your children are sad, come home once again! My love, my angel who was guarding my sleep and was even listening to my sigh! Oh my love, oh my sad love, you returned to the war full of sorrow after your time off, since you knew you would never come home again. How you took farewell from your children and how you took me with you on the road for a while, and you left me at a point after which I was not allowed to accompany you any further. Oh, my love, my sad love! Oh, come back home and comfort my heart because it is so sore! Oh, my love, oh, how much I think of you and how much I see you in my dreams, and how happy I was! In the morning when I woke up my heart was broken because you weren’t by my side. Oh, that damn war took your life in a second, my dear beloved, sad companion! Oh where should I go, where do I find you, I have been looking for you for fifteen years, but I didn’t find you anywhere. How much did I go everywhere but you weren’t anywhere!

Jaj, szerelmem, hol van a te sírod?

Vály Sándor multimediális művésszel beszélget Ódor Klára

Ódor Klára: Kedves Sándor, egy nemrég folytatott mélyinterjú után, üljünk le most, és járjuk körül és körbe-körbe az Asinara siratója (Lament for Asinara) performance, video- és hanganyagodat. Mint egyetemi hallgató, kit érdekelnek a művészet digitális performativikus fejleményei, kérdezlek ma én téged. A helyzet ismerős, ugye?

Vály Sándor: Igen, tanítottam anno a Helsinki Művészeti Akadémián egy szemesztert végzős diákoknak. Néhányan közel egykorúak voltak velem, s így automatikusan felmerült a kérdés, hogy ők mit keresnek itt az Akadémián? Ezt a kérdést most szintén felteszem: miért vagy ott, a Károlin?

Ó. K.: Gyakorlatilag 2002 óta folyamatosan tanulok. Tavaly évvégén megtaláltam ezt a színház- és filmművészeti szakíró képzést, s miután nálam az írás terápia, többet meg akartam tanulni arról, hogyan lehet ezt jobban csinálni. Csakhogy a tanulás mindig arra ébreszt rá, hogy még mennyi mindent nem tudok, mennyi mindent nem olvastam, nem láttam, mindig újabb hiányokat szül. Ezért ez nálam egy örök késztetés marad…

V. S.: A tanulás, az ismeretek folyamatos tágítása nagyon fontos, de ott van a másik rész is: a tapasztalat. Néha meglepődve vettem észre, hogy a diákoknak milyen kevés élettapasztalata van. Sokszor valós élmények nélkül alkottak, amely megkérdőjelezte munkájuk hitelességét. Megkérdeztem őket, verekedtek-e már kocsmában nőért, voltak-e hegytetőn villámok szaggatta viharban, morajló tengerparton egy izzó éjszaka után szédülő fejjel napfelkeltére ébredve, meztelenül táncolva esőben, eltévedve egy erdőben, viharban az Atlanti-óceánon, egy istenháta mögötti kis falu templomában magányosan ülve Bach-ot hallgatni egy hamis orgonán stb.Ezek azok az élmények, amelyeken keresztül megismerhetjük magunkat, amiből meríteni tudunk emberként, művészként. Az élet élménye.

Ó. K.: Valós élményekre, hasznos tapasztalásokra van szükség ahhoz, hogy igazán jókat írjunk például. Amikor a Lament for Asinara elém került – Domokos Johanna tanárnő vetette fel, hogy van neked ez a projekted –, felcsillant a szemem, hogy ez megint egy új élmény számomra. Elolvastam a Szamár-sziget szellemkatonái című könyvet a tanárnő ajánlására, hogy „képben legyek”, és ismét azt mondtam, hogy mennyi olyan dolog van még, amiről egyáltalán nem tudok. Asinara egy olyan komplex téma, amihez tudom kapcsolni az eddigi tudásom, s valami egészen más dimenzióból nézem általad. Tegnap is újra megtekintettem a te projektedet, a Lament for Asinara-t, a YouTube-on látható felvételt, s ahogy megjelentél ott a színpadon, egy idő után azt láttam, hogy te egy első világháborús katona vagy. Olyan volt bizonyos szemszögből, mintha be lett volna kötve a fejed és a karod, vagyis a szememben egy sebesült látszatát keltetted. Amikor pedig bevillantak a fotók, videórészletek, ahogy megsokszoroztad a képet és ezekkel bombáztad a látóidegeim, majd ahogy aztán ezek az arcok semmivé lettek, s végül a megjelenő felirat, FUCK THE WAR … azt éreztem, minden háború értelmetlen.

V. S.: Így van! Fuck the War! A YouTube-ra felkerül filmhez csak annyit tennék hozzá, hogy ez a felvétel részben feleségem, részben pedig a közönség mobilkameráinak összességéből született meg. Ebből következik, hogy ez nem egy professzionális anyag, hanem mindig más és más pozícióból rögzített, minőségeiben eltérő felvételek összessége.

Ó. K.: És ez a csíkozás direkt került a videófelvételre?

V. S.: Ez egy VHS kamera effektje, amivel megoldhatóvá vált a különböző minőségű felvételek egységesítése. Szándékos minőségrontás.

Ó. K.: Az is látszik, hogy kétoldalt is van vászon, amin az előadás alatt megjelent az a szöveg, ami a felvételre beúszik jobbról balra, a sirató szövege angolul és olaszul.

V. S.: Igen. A koncert előtt derült ki számomra, hogy a film nem a hátam mögötti színpad vásznára lesz vetítve, hanem a színpad jobb és baloldalán felépített mozivásznakra, vagyis nem látom a háttérfilmet. Nekem viszont szinkronban kellett lennem a filmmel, hiszen másodperc-pontossággal kellett játszanom. Úgy oldottam meg a problémát, hogy a színpadra kértem egy TV monitort, amin keresztül követni tudtam a filmet és azt, hogy éppen mit lát a közönség. A darab két tételből állt. Az első tétel a lamentálás volt. Ehhez a kivetítőn olaszul és angolul futottak körbe a szövegek, majd a második tételnél jöttek be a „képek”.

Ó. K.: Hogyan találtad meg ezt a bizonyos siratót?

V. S.: A neten találtam meg egy hangkönyvtárban. Ez egy gyimesi csángó siratóének, 1928-as datálással. E lamentálásban nyomon lehet követni nem csak egy világégés mementóját, de ott van erősen egy család, egy közösség, egy nemzet tragikus széthullása is. Tehát minden benne van ebben a siratóban a személyestől a kollektívig. Első beszélgetésünk alkalmából megjegyezted, hogy esetleg tévedek az évszámmal kapcsolatban, mert az általad talált szöveg egy második világháború utáni időt datál. Mivel én ezt az egy felvételt ismerem, nincs viszonyítási alapom. Ugyanakkor részedről felmerült az adaptáció lehetősége. Ez a lehetőség nem példa nélküli. Az ex voto festményeken (retablos) sűrűn találhatóak olyan prototípus szövegek, amelyeket egymástól átvéve, kis változtatásokkal, az elszenvedő személy saját élethelyzetére értelmezve adja tovább. Egy-egy kiemelkedően erős votív szöveg, amely képes egy személy kritikus élethelyzetét képviselni egy közösség előtt, szabadon adaptálható. Ezek azok a kódok, amelyek egy kultúrán belül minden időben kommunikálni képesek a közösséggel. Például a nemi erőszakok történeteit ábrázoló festmények szövegei feltűnően nagy egyezséget mutatnak attól függetlenül, hogy minden egyes eset eltér egymástól. Tehát nem a pontos esetleírás a cél, hanem egy jelenség drámájának általános megfogalmazása. Ilyen szempontból a lament datálása részemről lényegtelen, melyik világégés teremtette meg ezt a szöveget, hiszen egy olyan személyes és kollektív traumára reagál, amely bárhol, bármilyen korban és kultúrában értelmezhető.

Ó. K.: Volt tehát egy konkrét szöveged, a sirató szövege. Mennyire tartottad vagy tartod fontosnak ebben az esetben a szöveget? Hogyan nyúlsz a szavakhoz, a nyelvhez?

V. S.: A szöveg tartalma nagyon fontos volt, de ha nem találtam volna meg a felvételt, vagyis a siratóasszony előadásmódját, nem hiszem, hogy használtam volna tisztán csak a szöveget. Ami leginkább megfogott, sőt megrendített, az éppen az előadásmód volt. Tehát nem csak a szöveg, de az előadásmód is fontos volt. Mivel tudtam, hogy milyen helyen, környezetben fogom előadni ezt a munkát, nem tartottam fontosnak a magyar szöveg érthetőségét. Elsősorban maga a hanganyag emocionális töltése érdekelt, nem pedig annak verbális érthetősége. Ezért visszafelé fordítottam a lamentet, ami így egy nonverbális, túlvilági üzenetté változott, amit a világ bármely tájékán megérthet az ember. Amikor először hallgattam vissza a megfordított siratót végig állt a szőr a karomon.

Ó. K.: Tehát a szövegnek ebben a projektben kiegészítő szerepe van?

V. S.: A zenei munkában az előadásmód volt a fontos, ami megteremtett egy atmoszférát, egy nyomást, ahol besűrűsödött a levegő. Ugyanakkor a háttérfilmen megjelenő szöveg elengedhetetlen volt nemcsak a lament tartalma, hanem maga a történelmi szituáció ismeretlensége miatt is. A helyi lakosoknak szinte semmi információjuk nem volt Asinara első világháborús szerepéről-néhány embert leszámítva. Ha csak zeneileg fogalmazom meg a munkát, nem feltétlenül nyílt volna meg a közönség felé történelmük árnyékban felejtett része.

Ó. K.: A lament szövegének olvasható változata ebben az értelemben tehát fontos a helyi lakosok számára, s önmagában, mint irodalmi szöveg is értelmezhető, s megerősíti a zene által keltett hangulatot. Az a szöveg pedig, amit visszafelé fordítva hallunk, alkalmas arra, hogy emóciókat keltsen. Jól értem?

V. S.: Igen.

Ó. K.: Használtad ezt a visszafordítás technikát már máskor is?

V. S.: Igen, néha folyamodtam ehhez a technikához. Ezek a fordítások mindig az érzelmi rétegeket emelik ki. Filmjeimben is szoktam használni. Például a Sacred songs munkámban a táncosnő végig visszafele táncol, amitől szenzitívebb lett a mozgás.

Ó. K.: Egyébként épp a hétvégén néztem meg a Nyugaton a helyzet változatlan című filmet. Ez a háborúról jutott eszembe és annak következményeiről.

V. S.: Zseniális a film! Mindenki szapulja, szerintem az első öt perc elkepesztő. A mundér története. Leszedik a halottakról, bebálázzák, kimossák, bevarrják a szurony lyuggatta lyukakat, majd újra szétosztják. A fiatalok meg boldogan veszik magukra. A néző meg előre tudja, hogy ezekből is ágyútöltelék lesz. Kell ennél erősebb szimbólum a háború embert emésztő értelmetlenségére?

Ó. K.: Olyan direkt párhuzam volt most ez nekem, hiszen aki a hátországban élte meg, annak is szörnyű volt a háború. Nálam itt van a nagyapám első világháborús képe a polcon, aki szakaszvezető volt, meg is sérült, de visszajött, s habár túl sokat nem tudok róla, csak édesapám és nagymamám meséiből. Hazajöttek, testükben golyóval, hazajöttek és nem akartak róla beszélni. A filmben is kérdezték, hogy mi lesz akkor, ha hazamegyünk?

V. S.: Így van! Vannak élmények, amelyeket nem lehet csak úgy megosztani.

Ó. K.: Aki megérte, hogy hazajusson, annak sem megy már az élet ugyanúgy.

V. S.: 2009-ben csináltunk egy projektet Juha Valkeapää hangművész, performerrel Pro deo et patria néven. Ennek az a háttere, hogy elkezdtem egy digitális családfát építeni. Családunk idősebb generációit leültettem egy videokamera elé és mélyinterjút készítettem velük. Nagyapámmal kezdtem a sorozatot, akit 22 évesen soroztak be a második világháborúba, tehát volt miről mesélnie. Amikor elkészült az interjú, megmutattam Juhának. A film felkeltette érdeklődését. Nagyapáink egy évben születtek, ugyanazt a háborút csinálták végig, az egyik Magyarországon, a másik Finnországban. Nagyapámat a háború ateistává, Juháét mélyen vallásossá tette. Juha azt mondta, hogy csináljunk egy közös projektet. Ő is meginterjúvolja nagyapját, aki 86 évesen volt hajlandó először beszélni a háborúról.

Ó. K.: Ugyanazokat a kérdéseket tettétek föl?

V. S.: Az alapkérdések megegyeztek. A többit mindig a személyes szituáció szülte. Nagyapám elég jól viselte a helyzetet. Sértődött humanistaként válaszolgatott. Juha nagyapja nehezebben dolgozta fel élményeit. Neki a vallás lett a mentsvára. Enélkül képtelen lett volna lelkileg feldolgozni mindazt, amit átélt.

Juha az interjú kellős közepén értette meg nagyapja asztmájának történetét. Egy éjszakai támadásnál, amikor a finnek már a németek ellen fordultak, menekülés közben az első útjába eső lövészárokba beleugrott. Puhának érezte a helyet, de nem látott semmit a sötétben. Amikor reggel felébredt, akkor látta, hogy véres, szétroncsolt hullákon feküdt egész éjjel. Ettől az élménytől kissé megváltozott légzése. Megszületett az asztmája, amitől egész életében szenvedett. Mivel vallásos ember volt, eszébe sem jutott, hogy asztmája esetleg pszichoszomatikus betegség lenne, tehát gyógyítható. Isten így rendelte… pont. Megcsináltuk a két filmet és a hozzátartozó performance-t Unbearable Lightness of Destiny címmel, majd egy zárókoncertet Memory Works néven amiben nagyapáink felvett hangjaival dolgoztunk. A projektet Helsinkiben, az akkori Magyar Kulturális és Tudományos Központ galériájában mutattuk be. A megnyitó estéjén váratlan reakciót indítottunk el a közönség részéről. Rengetegen jöttek oda hozzánk beszélgetni és minden esetben ugyanazt mondták; Úristen, semmit sem tudunk a nagyszüleinkről. Soha sem beszéltek a háborúról. Sokak nagyszülei már a sírba vitték e nyomasztó élmény szülte csöndet. Akiknek viszont még éltek, rohantak haza, hogy még sikerüljön belőlük valamit kicsikarni. Erős élmény volt, ahogy jöttek az emberek és beszéltek ezekről a dolgokról, miközben Juhával azt gondoltunk, hogy lám… értelme volt ennek a munkának.

Ó. K.: Igazából ettől nem öncélú, amit csinálsz, mert olyan hatást keltesz a néződben, amiről nem is gondolod, hogy akarod.

V. S.: Mindig megvan a veszélye annak, ha egy idea beveti magát az alkotó fejébe, hogy öncélú lehet. Ezt kell minden esetben először leellenőrizni. Mivel az eredeti ötletet nem a publikumnak szántam, nem kellett leellenőriznem ideám viszonyát a befogadóval. Amikor Juha felvetette a kiállítás ötletét még mindig nem gondoltam arra, hogy ennek komolyabb hatása lehet azon kívül, hogy masszívan körüljárunk egy témát, aminek nyilván váratlan hozadéka is lehet. De azért meglepett a reakció. Fogalmam sem volt arról, hogy Finnországban milyenek a családon belüli kommunikációs viszonyok. Dédapám még mesélt az első világháborúról, a ’19-es forradalomról, a fehérterrorról, a második világháborúról, ’56-ról. Nagyapám szintén nyitott volt. Tehát, amikor elkezdtük ezt a munkát, eszembe sem jutott, hogy ez ilyen sok embert érint. A Lament for Asinara munka úgy szakított fel generációkkal később az emberekben sebeket, hogy nem is tudtak róluk, de a nemtudás nem jelenti azt, hogy ezek a sebek ne léteztek volna. Tulajdonképpen nyugodtan hívhatjuk ezeket transzgenerációs sebeknek, ami ebben az esetben nem csak az egyént, de egy egész közösséget érintett.

Soha nem játszottam olyan koncerten, aminek sírás lett volna a vége. Ez engem megdöbbentet.

Ó. K.: De azért sírtak a nézők, mert olyan mélyen érintette őket érzelmileg a koncert, vagy voltak konkrét kapcsolódási pontjaik?

V. S.: Egyrészt megrendítette őket történelmük amnéziája, másrészt a társadalom által generált amnézia leple mögötti rettenetes történet tudatosítása és annak érzelmi kisülése. Ez nem a legszebb története az első világháborúnak.

Ó. K.: A koncert végén megjelenik egy női arc, s a sziget van mögötted.

V. S.: A női arcról annyit kell tudni, hogy ez eredetileg a Tejút projekt utolsó portréja volt, onnét vettem át jó okkal. A Tejút projekt-ben több tízezer arcot illesztettem egymásra egészen addig, míg megszült egy kollektív arcot – az emberiség arcát. Ez az arc inkább feminin, mint maszkulin.

Az Asinara munkában ezt a feminin arcot használtam a kollektív nőiség, anyaság szimbólumaként, amely szomorúan tekint azon embertestvéreire, aki bűnrészesei minden időben a pusztításnak. Ezért jelenítettem meg záróképként ezt az arcot.

Ó. K.: Végül is hogyan született meg a Lament for Asinara? Erről még nem beszéltünk.

V. S.: 2021-ben kiállításom nyílt Olaszországban a Palazzo Lucarini Contemporare-ban és a múzeum kurátora Maurizio Coccia munkáim alapján még abban az évben meghívott a Szardíniai Contemporary Festival di Arte e Avanguardi fesztiválra amely Donori-ban került megrendezésre. Ez egy nemzetközi fesztivál, amelynek alapelve, hogy nem lehet hozott anyagból dolgozni, vagyis minden munkát helyben kell megteremteni, reagálva a hely szellemére. Az alkotásra tíz nap állt rendelkezésre, ami egy nagyon extrém és experimentális munkafolyamatot követelt meg a résztvevőktől.

A meghívott művészek egy része az idősebb generációt, míg a másik fele a frissen végzet diákokat képviselte Európa különböző akadémiáiról. A tíznapos munkafolyamat után nyílt meg a közönség számára a fesztivál, ahol kiállítások, performance-ok, filmek, koncertek zajlottak három napon keresztül napi 24 órában. Én soha nem engedtem meg magamnak, hogy úgy menjek valahova, hogy ne ismerjem valamennyire a célhely történelmét, földrajzát, nyelvét… Tehát amikor odamentem, már volt némi ismeretem a helyről és volt egy alapötletem: Donoriban megkeresek egy helyi lakost és felénekeltetek vele egy szerelmi éneket szárd nyelven, amit aztán elások a falu határában – mint egy időkapszulát – egy vezeték nélküli hangszóróban. Ezt az éneket dokumentáltam a fesztivál idején. Hang, film, fotó, szöveg és a szárd nyelv dokumentációját elmentettem egy memóriakártyára, amit aztán a vezeték nélküli hangszóró memória olvasójába dugtam. Ez a szárd szerelmi ének 24 órán keresztül szólt a föld alól a fesztivál kezdő napján. Tulajdonképpen egy leletet teremtettem a jövő archeológiája számára. Ahogy olvastam Szardínia történetét, egyszer csak belebotlottam Asinara szigetébe, amely 300 évvel ezelőtt kolerasziget volt. Érdekelt a téma, elkezdtem kutatni. 1885-töl 1999-ig teljesen le volt zárva a sziget. Börtöntelepnek használták. A hatvanas évektől a maffia veszélyesebb bűnözőit és a vörös brigádok tagjait tartották itt egészen a kilencvenes évekig. Ugyanakkor a sziget első világháborús szerepéről nem volt semmi információm.

Ó. K.: Igen, erre van a könyvben is utalás, amit olvastam.

V. S.: Ez a kolerasziget érdekelt továbbra is, úgyhogy nem hagytam annyiban a dolgot. Ahogy egyre mélyebbre jutottam e témában egyszer csak előkerült egy olasz történész publikációja, amely kifejezetten az osztrák–magyar monarchia fogságba esett katonáinak történetével foglalkozott. Az 1914-es Szerbia elleni hadműveletek során a monarchia nyolcvanezer katonája esett fogságba. 1915-ben a járványokat, fagyokat túlélő 35 000 foglyot délnyugat felé indították útnak minden ellátmány nélkül erőltetett menetben egészen Albániáig, hogy aztán olasz marhaszállító gőzösök elvigyék őket Asinara szigetére. A szigetre már csak 24 000 fogoly érkezett meg, akik a későbbiek során rettenetes körülmények között pusztultak el. A legmegrendítőbb információ a kannibalizmus volt. Tudtam, hogy egy nagyon erős történetre leltem, amivel dolgozni szeretnék, ugyanakkor volt bennem egy félelem is, hogy kívülről jöttként, hogyan fognak reagálni erre a munkára. Minden nemzet érzékeny az árnyaira. Nagyon kellett vigyáznom, hogyan fogalmazom meg a témát. Az egyetlen és fő szempontom a művészeti megfogalmazás volt, amely úgy meséli el a történetet, hogy az bármiféle ürügyet adna kritikára, vádlásra. Így született meg az idea. Tudtam, hogy ebbe az irányba indulok el, amelynek első része a Donoriban elásott szerelmi ének és az Asinarai osszárium (csontkamra) mögött elásott lament.

Ó. K.: 2021. augusztus 29., ez egy nagyon friss dolog.

V. S.: Igen, ez egy nagyon friss dolog. A meghívást két hónappal a fesztivál megrendezése előtt kaptam. Nagyon szűkös volt az idő az információk beszerzésére és a koncepció felépítésére. A zenei részről csak annyit tudtam, hogy nem fogok hagyományos hangszereket használni. Minden hangot Szardínián vettem fel egy 360 fokos zoom mikrofonnal, amiből aztán megteremtettem a koncert anyagát. Amikor átutaztam a szigetre folyamatosan felvételeket készítettem a hajón. Felvettem a gépház hangjait, a fémek rezgését, csikorgását, a szél zúgását, a tenger morajlását, majd Asinarán a természet hangjait, épületek belső akusztikáját, majd egy jellegzetesen szárd férfikórus torokénekét. Volt némi tapasztalatom a felvételekkel kapcsolatban. Hétszer jártam meg a Camino Santiago zarándokutat, amelyet szintén mikrofonnal rögzítettem. Több ezer kilométer hanganyagom van, amely az évek során óriási hangbankká nőtte ki magát. Mezőgazdasági, ipari gépek hangjai, országutak, városok lüktetése, viharok, tengererek, állatok, emberek hangjai… Tehát volt tapasztalatom, hogyha felveszem a hajó motorhangját abból én mit tudok kihozni zeneileg. Ebből a motorzúgásból, rezgésből – bizonyos frekvenciák manipulációjával – született meg a Lament for Asinara alaphangja. A hadifoglyokat szállító hajó tompa lidérces hangja.

Feleségemmel videóval rögzítettük az utat, amely a későbbiek során a dokumentáció és a háttérfilm részét is képviselte.

Ó. K.: Gyűjtötted az anyagot. Mennyi idő volt, amíg ezt egységbe pakoltad? Hogyan dolgozol? Nekiülsz és reggeltől estig ebben vagy és nem lépsz ki belőle, vagy hogyan működik ez nálad?

V. S.: Ez egy nagyon speciális projekt volt, ahol gyorsan kellett reagálni minden mozzanatra. Sokat kellett improvizálni, hiszen Szardínia a háttér-információkon kívül ismeretlen volt számomra. Minden, ami szembejött velem új volt, folyamatosan nyitott szemmel kellett járnom. Egy kicsit olyan volt a helyzet, mint a Mengyelejev-táblázat periódusos rendszerének hiányzó elemeinek feltételezése majd azok felismerése. Az alapötletem hiányzó alkotóelemeit – az üresen maradt helyek elemeinek tulajdonságait – helyben kellett felismernem. A munkát tíz nap alatt hoztam össze. Ebben benne volt az utazás, a hang- és videofelvételek. A zeneszerzés és a háttérfilm elkészítése, stúdiómunkák, a videó editálása, próbák, egy speciális noise-hangszer építése és a szövegfordítások. Napi 14-15 órában dolgoztam megállás nélkül.

Ó. K.: Említetted, hogy találkoztál helyi emberekkel is. Esetleg olyanokkal is, beszéltél, akik valamilyen módon közvetve érintettek a történetben? Leszármazottak?

V. S.: Szemtanú már nem él. Leszármazottakról van szó, dédunokákról, esetleg unokákról, de inkább dédunokákról. Egy szőlőtermesztő férfival találkoztam Donoriban, aki megerősítette a történetet. Neki dédapja mesélte el a történetet és ő is borzongott, amikor mesélte.

Ó. K.: Te láttad esetleg a magyar vonatkozású szobrokat is a szigeten, amelyeket Margittai Gábor említ a könyvében?

V. S.: Nem láttam, csak fotókat róla. A magyar kiadást én sokkal később ismertem meg. Az utazásunkra az idő hiánya miatt csak másfél napot tudtunk szánni. Hajó kétszer járt naponta, s így ahhoz kellett igazodnunk. Az én célom az ossario dokumentálása és a lament elásása volt. Többre nem futotta.

Ó. K.: Mennyire tudatos a jelhasználat a Lament for Assinarában? Hang? Szöveg?

V. S.: Általában koncepciókban dolgozom, pontosan tudom, mit akarok kihozni egy-egy témából, ugyanakkor a munka folyamatában mindig helye van az improvizációknak egészen addig, míg el nem éri a mű a végső forma előtti fázist. Onnantól már nincsen helye a változtatásoknak. A Lament for Asinara 4-5 nap alatt érte el ezt a fázist, vagyis amikor visszatértem Donoriba elkezdeni a stúdiómunkákat. Elég sokat dolgozom fejben, hasonlóan ahogy a sakkozó szimultánt játszik, s így már útközben kezdtem építeni reálidőben a felvételekkel a zenét. Például az elejétől kezdve tudtam, hogy a férfikórust be akarom építeni a zajözönbe. Ez a kórus szimbolizálta a hely szellemét, ami számomra mindig egy kicsit rejtett. A hely szelleme nem azonnal nyílik meg az idegen számára, hiszen ez a szellem egy kultúrának, életmódnak, klímának, tájnak az esszenciája. Ez egy kód, rejtett „frekvencia”. Lehet, hogy csak többszöri meghallgatásra veszed észre a kórust, de a helyi lakosok ezt gyorsabban vették le. A zajok, zörejek, sípolások szintén a lélek ellentmondásos rétegeinek felelnek meg. Ugyanezt a metódust használtuk Polgár Évával a Gilgamesh lemezünk utolsó sávjánál, ahol a betorzított zongoratéma egy megrendült, összetört ember belső ellentmondásos állapotát kívánta megjeleníteni. Tehát nálam a zajkeltés nem szimpla zenei motívum. A zene az Asinarai utazás hangjaiból állt össze, kezdve a már említett hajó gépháznak rezonanciájától. Ez egy alapkoncepció volt, ami megfelelt a fesztivál elvárásainak. Minden egyes hang a lament kivételével Szardínián született. A lamentről már beszéltünk, ahogy a szöveg megfordításáról is. Ez is alap volt. Erre építettem fel az egész koncepciót.

Ó. K.: Te tanultál zenét? Úgy emlékszem, hogy azt mondtad, nem. Polgár Évával kapcsolatban említetted.

V. S.: Nem tanultam, de tizenhárom éves koromtól folyamatosan zenélek több hangszeren is. Ennek a hiánynak vannak előnyei és hátrányai. A hátránya az, hogy időnként komoly technikai problémákkal küzdök. Ez stúdióban nem probléma, ellenben koncerten már kínos lehet. Ez az oka annak, hogy kevés koncertet vállalok. Az előnye viszont az, hogy nem foglalkozom a zene, a zeneszerzés törvényeivel. Ahol lehet, áthágom a törvényeket.

Ó. K.: És mi az, amit húzogattál a színpadi asztal felett? Potméter vagy mi az? Egy keverő?

V. S.: Az egy fadoboz volt, amikbe lyukakat fúrtam és zongorahúrokat dugtam bele. Kontakt-mikrofonokat erősítettem a dobozra és hegedűvonóval játszottam rajta. Elég nagy zajt lehet vele gerjeszteni.

Ó. K.: Azt nézegettem is, hogy mit húzogatsz ott. A hegedűvonót be tudtam azonosítani, de láttam, hogy ami előtted van, azon is ügyködsz.

V. S.: Az egy legendás Roland SP-808 sampler. A Detroiti undergroundtól a Prodigy-n keresztül Throbbing Gristle is nagy szeretettel használta. Ezt már nem nagyon gyártják. Nekem óriási szerencsém volt, mert egy hülye 50 euróért árulta. Fogalma sem volt mit árul. Nem olcsó szerkezet. A sampler jobb sarkában egy Dual D-Beam Controller lehetővé teszi a hangok vezérlését kéz- és testmozgással az infravörös fénysugáron keresztül. Megváltoztatja a hangszínt, a sebességet, a hang architektúráját. Ez egy kitűnő improvizációs játékra ad lehetőséget.

Ó. K.: Gondoltad-e, hogy ezt a projektet folytatod?

V. S.: Nem. Ez egy lezárt dolog. Hálás vagyok, hogy a fesztivál meghívásán keresztül foglalkozhattam ezzel a témával, de nem hiszem, hogy érdemes lenne még egy projektet csinálni. Nem érdekel a szériamunka.

Ó. K.: És ha ezt többször ismételnéd, akkor ez széria lenne, és nem lenne ugyanaz.

V. S.: A koncert után felmerült több helyről is az igény további előadásokra, ami valószínűleg meg fog is történni itt Olaszországban. Ez nem probléma.

Ó. K.: Ugyanezeket a fotókat, videókat, fényeffekteket akarod majd használni?

V. S.: Ez egy érdekes dolog, én nem tudtam, hogy lesz a színpadon füstgép meg strobo.

Ó. K.: De volt…

V. S.: Volt, de ezt én előre nem tudtam. A strobó azért volt érdekes, mert ez a fénytechnika többnyire ritmushoz van rendelve, míg az én projektemben meg egy darab ritmus sincs. A fény- és hangtechnikát vezérlő fiú valahogy megérezte, hogy valami történni fog, és ahogy beindultak a zajok, a sípolások rákapcsolta a strobót. Teljesen olyan élményem volt, mintha ott lett volna a ritmus is.

Ó. K.: Tudatos volt, hogy kékszínű fényt használtál?

V. S.: Adta magát szín. A sziget világa, körben a tenger, felette az ég. Ez egy alapszín volt.

Ó. K.: A fotókhoz, aztán, amikor elenyésztek, nekem a barna kapcsolódott volna.

V. S.: A háborúhoz valóban a barna, a keki szín kapcsolódik, esetleg a vér színe, de nekem ez túl egyértelmű lett volna. Én a szardíniai fényből és annak színeiből indultam ki. A fény nagyon erős Szardínián.

Ó. K.: Valóban nagyon-nagyon sok fény volt, hátulról voltál megvilágítva, miközben ment az előadás, mászkáltak a nézőtéren emberek mindenféle kalapban, ők is belenyúltak a felvételekbe. Nekem olyan volt, hogy a végén ez a felirat: FUCK THE WAR, nyomatékosító funkcióval bír. Vagy végső kicsengésnek szántad? Mintegy összegzésnek?

V. S.: Természetesen! És mindez 6-7 hónappal az ukrán háború előtt történt. Félelmetes, hogy mennyire hülye tud lenni az ember.

Éppen most dolgozom egy új projekten, aminek munkacíme: The impact of invisible things. Ebben a munkámban három nagy láthatatlan témával foglalkozom, amelyek radikálisan határozták meg az emberiséget. A vallás, az ideológia és a vírusok. Datákkal dolgozom, tehát abszolút rideg adatokkal, amelyeket úgy futnak szövegként a kiállítóterem falain, ahogy a moziban a film végén a szöveg.

Amikor az ideológia és vallás feldolgozásával foglalkoztam, utánanéztem vajon hány háború, forradalom, konfliktus lett regisztrálva az emberiség történelme alatt. Harmincnyolc percen keresztül fut a szöveg elég tempósan, 10-es fonttal. Rémes! (Ezt a datafilmet hamarosan láthatod a budapesti koncertünk utolsó száma alatt).

Ó. K.: Amiben csak azt rögzítetted, hogy mi, mettől meddig…

V. S.: Igen. Rideg adatok, amelyek elég sokat árulnak el az emberiség mentális állapotáról. És ez az ember elméjében zajló zűrös folyamat szüli meg minden évszázadban a maga darálógépét és trancsírozza szét fiataljait.

Ó. K.: Igen és abszolút öncéllal. Minden csak a hatalomról szól és a pénzről.

V. S.: Pontosan! A napokban mondtam valakinek, hogy nagyon érdekes az orosz–ukrán háborúban résztvevő fiatalok háttere. Egy olyan generációról beszélünk, akik playstation-ön, háborús stratégiajátékokon nőttek fel és most ezt élesben teszik. Csak hát, itt nincsen reload, nem lehet újratölteni az életed. Egyszerre csak ott állsz fél lábbal, szétroncsolt fejjel, tönkretett jövővel. Nem lehet tudni, mi történik a fejükben. Megérne egy kutatást.

Ó. K.: Visszatérve a Lament for Asinara projekthez: Felsorolod a végén, hogy kik közreműködtek ebben. A szardíniai projektben tehát a feleséged volt, és Polgár Éva, ő csak később jött, tehát a stúdiófelvételnél?

V. S.: Éva az angol fordításban segített, tehát nem zenészként volt jelen. Feleségem, Nea Lindgrén festőművész a videofelvételeket készítette, ő dokumentálta asinarai utazásunkat és a koncertet. Heéger Júlia a lemezanyag második számában jelenik meg kórusként. De ez nem képezte a koncert anyagát, csak a lemezen hallható. Maurizio Coccia és Roberto Folesa voltak a projekt kurátorai.

Ó. K.: A CD-borítón szereplő torz arcról beszélnél kicsit?

V. S.: Ez a fotó Anna Coleman Ladd által készített öntvényéről készült, egy szétroncsolt arcú francia katonáról 1918-ból. Az új típusú hadviselés képes volt a testeket helyrehozhatatlan darabokra szaggatni, és már a háború kezdetén világossá vált, hogy az emberiség haditechnikája messze meghaladja az orvostudományét. Ezek a maszkok azon kétségbeesett improvizációk egyike volt, amely a testet és lelket ért traumák kezelésének minden hagyományos stratégiáját felülírta. Ezt a képet használtam a CD-borítóra.

Ó. K.: A CD borítója mellett látható a CD lemeze is, azon töviskoszorús szögesdrót, ami át van lőve. A hátsó borítóján egy kép a koncertről.

V. S.: Igen… a töviskoszorús szögesdrót. Szimbólumok.

Ó. K.: Az audiovizuális projektek mellett tárgyakat is alkotsz.

V. S.: Igen, de óvatosan. Igyekszem kikeveredni abból az ellentmondásos csapdából, amibe az emberiség keveredett az antik óta. Vagyis a túltermelés és az ismétlés csapdájából. Amikor először jártam a Kairói Nemzeti Múzeumban, majd később a Louvre termeiben, begörcsöltem az ott felhalmozott mennyiségű Ápisz, Anubis, Isis stb. szobroktól. Már ott is működött a túltermelés. És csak ezek után jöttek a görögök, rómaiak… Most meg itt vagyunk mi, akikre masszívan rátelepedett 2000 év keresztény mitológiájának végtelenségig ismételt változatlansága. Jó lenne már egy másik nézőpontból újrafogalmazni az embert. Frissíteni, elmozdítani ezeket a pontokat. Természetesen ez csak a helyzet patológiája. A diagnózis után kellene jönnie a megoldásnak. Félő, hogy mi csak a felismerésig jutottunk el, nem pedig a megoldásig. Az a jövő generációjának feladata lesz. Ez az oka annak, hogy kevés tárgyat alkotok. Nem akarok a túltermelés és ismétlés csapdájába esni. Persze vannak törekvéseim, például a Young Dionysos munkámban, amelyben kísérletet teszek arra, hogy egy kicsit más aspektusból figyeljem meg az embert és az őt körülvevő világot. Megbolygatni az energiák egyensúlyát. Ennek viszont az a veszélye, hogy csak úgy lehet megváltoztatni az egyensúlyt és a nézőpontokat, ha kilép az ember abból a kultúrkörből, amiben megjelent a krízis. Szükség van az eltávolodásra ahhoz, hogy nagyobb rátekintéssel rendelkezzünk a helyzet súlyosságának felméréséhez. Ebben az esetben viszont könnyen vádolhatják meg az embert barbársággal. Nehéz ügy.

Ó. K.: De nem úgy van a dialektikában, hogy a rombolásra jön valami új mindig? Most ezt nem kell barbárnak nevezni.

V. S.: Igen, de a rombolás kvalitása nem mindegy. Nem mindegy, hogy hogyan és hová mozdítjuk ki az embert, milyen új perspektívát ajánlunk a régi helyett.

Ó. K.: Szerintem semmi új nem létezhet a régi nélkül. Tehát valami mindig átszármazik belőle.

V. S.: Igen, de ki dönti el, hogy mely értékeknek adunk kegyelmet? A fele trójai faló lesz, amely újra visszaköveteli státuszát. Ez meg egy olyan dilemma, amit igen komolyan kell átgondolnia az embernek mielőtt beül a buldózerbe tarolni. Tudatában kell lenni annak, hogy bizonyos értékek pusztulása elkerülhetetlen ahhoz, hogy valami új szülessen a romokon. Ez fel kell vállalni. A felelősség viszont nem a homo sapiens kedvenc foglalatossága. Azok, akik a Golgotán elfordították tekintetüket a keresztre feszítés iszonyatos pillanatában, lemaradtak a feltámadásról. Akik vállalták a szembenézést talán megéreztek valamit, hogy ez az iszonyatos pillanat egy világot megrengető új kultúra alapja lesz. Megint váltásra lenne szükségünk, mert ami most van, az számomra katasztrófa.

Ó. K.: Pontosan ezek a dolgok járulnak hozzá, hogy valami bekövetkezzen. Ha mindenki megmarad a maga kis kockájában, akkor soha nem fog történni semmi. Akkor nem jutunk előre.

V. S.: Persze, de az imént felvázolt helyzet megváltoztatásához azért nálam okosabb emberekre lenne szükség. Én csak egy szimpla artista vagyok.

Ó. K.: Ne viccelj, minden ember életéből hiányoznak az ilyen beszélgetések, amikor nem arról beszélünk, hogy mit főztél ebédre, hanem arról cserélünk eszmét, amik amúgy foglalkoztatnak minket és itt van a fejünkben, és, néha úgy érzem, hogy meghaladnak engem, de hogy erről beszélni kell. Tehát, hogy én vagyok valaki, az ilyen foszlányokból tevődik össze és nem pedig abból, hogy kimegyek a konyhába és sütök egy tojásrántottát, mert az a létfenntartáshoz tartozik, az nemfontos.

V. S.: Igen, de közben az is művészet.

Ó. K.: Hát, igen, attól függ, hogy csinálom.

V. S.: Én nagyon sok dolgot letettem. Például a festészetet, mert elveszítettem az érdeklődésemet az előbb említett okok miatt. Amennyiben pionírok akarunk lenni, fel kell készülnünk arra is, hogy ez a szerep rengeteg zsákutcával jár. Az ilyen alkalmakkor fontos, hogy megbízzunk megérzéseinkben a gyors korrigálás miatt, hiszen nem mindegy, hogy tíz percig vagy tíz évig kallódunk egy zsákutcában. Ez nem csak a művészetre, de az életre is vonatkozik. Nem mindegy mikor jön rá az ember, hogy az út, amit választott nem viszi sehová.

Ó. K.: Te miért mentél Finnországba?

V. S.: Oda házasodtam. 1989 nyarán ismerkedtem meg felségemmel a Tilos az A-ban. Rá pár hónapra már Finnországban éltem.

Ó. K.: Olaszország sokkal megfelelőbb számodra?

V. S.: Én déli típusú ember vagyok, tehát hazára találtam. Mondom ezt közel harminc év finnországi lét után. Hahaha. Számomra sokkal nagyobb lehetőségek nyíltak itt, ami részben az embereknek, a közösségnek köszönhető. Nem probléma tereket találni egy-egy munka bemutatásához vagy akár csak kivitelezéséhez. Ezek nekem nagyon fontos dolgok, mert Helsinkiben egyszerűen nem volt terem nagyobb munkák, projektek kidolgozására. Itt viszont a pénz hiánya miatt szenved a kortárs művészeti élet. Nagyon kevés pénzzel működnek a múzeumok, galériák, vagyis jó, ha az embernek van egy saját technikai bázisa. Mondok egy példát. A múltkori múzeumi kiállításomhoz tíz videoprojektorra volt szükségem. Az igazgató erre csak forgatta a szemeit. Két darabot találtunk a raktárban. Az egyik egy özönvíz előtti projektor volt, míg a másik be sem indult. Szerencsére volt egy évem a felkészülésre, s így lassan, hónaponként megvettem a tíz projektort. Óriási szerencsém volt, hogy ösztöndíjas voltam, mert egyébként nem lett volna lehetőségem egy ilyen invesztálásra. Most már nem érhet meglepetés egy 8 dimenziós audiovizuális installációt felépíteni. De nézzük mindig a dolgok pozitív oldalát; elkepesztő terekben tudok dolgozni a templomoktól az atomerőműig.

Ó. K.: Azt említetted, hogy a Helsinki Művészeti Akadémián tanítottál. Most tanítasz valahol?

V. S.: Szeptemberben volt egy kurzuson Abruzzóban az Aquilai Művészeti Akadémián. Felkértek, hogy tartsak egy előadássorozatot, amelynek témája az urbánus terek akusztikája volt. Mi mindent lehet kihozni egy ilyen akusztikailag megterhelt környezetből zeneileg. A felkérés alapja a 2015-ben készült spanyolországi projekt, a Dutch Futurismo, városi zajok és utcán talált tárgyak, szemétlerakatok felvételeiből épített elektroakusztikai munkám volt. Jártuk a város Mikael Jurmu zenész barátommal egy 3D-s mikrofonnal, kezünkben kalapáccsal, hegedűvonóval és dobverővel és folyamatosan vettünk mindent, ami velünk szembejött. Ezeket a felvételeket aztán a finn rádió stúdiójában rendbe szedtük. A lemezanyagon Polgár Éva zongorajátékán és az utolsó számban használt csellókon kívül egy darab hangszer sem hallasz. A diákoknak ezeket a lehetőségeket mutattam meg, majd szétküldtem őket a városba mikrofonokkal felvételeket készíteni.

Ó. K.: Akiket tanítottál, ők mennyire voltak vevők arra, amit el akartál mondani?

V. S.: Abszolút vevők voltak. Az én előnyöm az, hogy jelen lehettem a finn művészeti életben, amely – ha a kortárs művészetét nézzük, nagyon radikális. A finnek hamar felfogták annak a lehetőségét és jelentőségét, hogy a művészeteknek kommunikálni kell a tudományokkal, és amit lehet, azt azonnal integrálni kell. Ezért már igen korán megjelent a művészetben a genetika, robot- technológia, mesterséges intelligencia… Ezek fontos eszközök, tudás és- ismeretanyag bázisok a jövő művészetét illetően. A jövő művészei nem feltétlenül a művészeti akadémiákról fognak érkezni, hanem például a természettudományok területeiről. Már most van rá példa. Ez a nézőpont ismeretlen volt a diákok számára, de nagyon nyíltan, érdeklődve álltak hozzá. Amikor először vették kezükbe a 3D mikrofont és azon keresztül kezdték figyelni a hangokat, olyanok voltak, mint a YouTube-on megtekinthető dokumentumfilmben szereplő süket ember, aki a koponyájába beépített mikrofon segítségével először hallott hangot. Kitágult a világ előttük és egészen másképp kezdtek el figyelni arra a környezetre, amelyben élnek, amely körülveszi őket. Minden átértékelődött. A zajok helyett egy nagy urbánus szimfóniát hallgattak. Persze ez itt most egy leegyszerűsített válasz volt. Ennél kissé bonyolultabb volt a kurzus.

Ó. K.: A nemzetközi művészvilágban mennyire vagy benne?

V. S.: Az évek során elég jó kapcsolatok alakultak ki Norvégia, Észtország, Lettország felé, majd a közös kiállításokon keresztül nyílt meg Belgium, Franciaország, Spanyolország, Németország majd végül Olaszország, ahol az utóbbi három évben három nagy kiállításom volt. Óriási szerencsém volt, köszönet Fekete Vali kurátornak, hogy csípőből Rómában kezdtem a Galleria d`Arte Moderna-ban a Moholy-Nagy-kiállitás kapcsán. Az internet is sokat segitett abban, hogy AV-munkáim bármikor, bárhol elérhetőek, s igy nem vagyok kitéve annak a függőségnek, hogy munkáimat csak galériában vagy múzeumban lehet megtekinteni. Ez nagyon nagy előny, nem egyszer kerestek meg pont a neten található anyagaim miatt.

Ó. K.: Amikor Magyarországon jársz, gondolom, nem sokat jársz Magyarországon…

V. S.: Évente egyszer vagy kétszer a szüleimnél.

Ó. K. Igen, világos, akkor el szoktál menni szétnézni, hogy mi van itthon a kulturális életben? Érdekel vagy sem?

V. S.: Igen, érdekel, de látogatásaim időtartama igen behatárolt, s akkor inkább a szüleimmel vagyok. Ami kevés időm marad, azt leginkább könyvesboltokra áldozom. Erre nagyobb szükségem van, mint egy kiállítást, koncertet megnézni.

Ó. K.: Nem is tudlak úgy elképzelni, mint aki egyik kiállításról a másikra megy. Nem hiszem, hogy ez téged annyira érdekelne.

V. S.: Nem. Kaptam is érte sokszor az arcomra. Sok művészkolléga sértődött meg, hogy nem vagyok kíváncsi munkájukra, de az Isten szerelmére, ha én csinálok egy kiállítást, azt nem a kollégáknak csinálom, hanem a közönségnek, az embernek. Nem szeretem ezt a vérfertőzős, összekacsintós, egymást hátbaveregető világot. Nekem az emberrel van dolgom. Már több mint tíz éve éltem Finnországban, amikor először jelentem meg egy kiállításon. Amikor megtudták ki vagyok, azt mondták: mindenki ismeri a munkáidat, de soha nem láttuk, hogy ki az, aki ezeket alkotta. Meg kell mondanom, jól esett.

Ó. K.: Mi a viszonyod az irodalomhoz? Hogyan kezeled az irodalmat?

V. S.: Ez egy nagyon tág kérdés. Nem tudok kimerítő választ adni. Nagyon fontos. Folyamatosan olvasok két nyelven irodalmat. Enélkül nem tudnám elképzelni az életem.

Ó. K.: Van olyan könyv, amit ha bármikor leemelsz a polcról, és akárhol felütöd, akkor azonnal olvasod? Amit bármikor előveszel? S tudod, mi volt előtte és utána?

V. S.: Van, természetesen. Az egyik – manapság sokat szidott költő/író – Vass István: Miért vijjog a saskeselyű műve. Aztán ott van Kertész Imre, akit szintén folyamatosan olvasok. Kertész ki nem állhatta Vass-t. Szerinte megalkuvó, konformista volt. Nem baj. Mindkettőt szeretem. Aztán ott van Márai, Mészöly, Nádas… A finnek közül Mika Valtari megunhatatlan.

Ó. K.: Még az izgat engem, s erre nem kötelező válaszolni, hogy neked mi a valláshoz való viszonyod? Ezt meg tudnád fogalmazni?

V. S.: Az ember folyamatosan küzd létezésének kínzó kérdéseivel, amelynek egyik szegmense a vallás, amelytől választ remélünk kapni. Dervisként vagy megkattant későőszi légyként neurotikusan cikázva táncoljuk körbe a reményt, hogy valamit megérthetünk ebből a misztériumból. Ezek a koreográfiák életünk során változnak, hol közeledünk, hol távolodunk ettől a szegmenstől. Én egy olyan családba születtem, amelyben két radikálisan ellentétes erő működött. Apai részről a totális, mindent elutasító ateizmus, anyai részről az über-katolicizmus. Nagyapám halálakor az internacionálé szólt, keresztanyámat meg a templom kövezete alá temették. Így nőttem fel e két erő között, ami megtanított arra, hogy elfogadással és nyitottsággal éljek a világ iránt, ugyanakkor megtanított arra is, hogy mennyire fertőző tud lenni az ideológia és a vallás. Az évek során sokszor körbejártam e két témát, míg eljutottam arra a pontra, hogy ezekre a fikciókra az identitásom szempontjából semmi szükségem nincs, ahogy sok más társadalmi elvárásokra, követelményekre se. Azóta egyfajta pozitív, vidám nihilistaként élem az életem és nagyon jól érzem magam bőrömben. Nyilván ennek a gondolkodásnak legsúlyosabb eleme a lét értelmének hiábavalóságán való morfondírozás. Nem könnyű lenyelni, de még mindig jobb az önámításnál. Ettől függetlenül tiszteletben tartom, ha valakinek igénye van arra, hogy identitását, létezésének értelmét fikciókkal támogassa meg. Eszembe jutott erre egy extrém történet családommal kapcsolatban. Tizenkét éves voltam, amikor először találkoztam anyai nagyanyám testvérével. Szépen kiöltözve, ahogy akkoriban szokás volt, csokoládéval, borral, virággal, leutaztunk Tibolddarócra, ahonnét nagyanyám származott. Meg volt beszélve előre érkezésünk, tehát nem ex tempore rontottunk portájára. Anyám bekopogott. Több mint fél óráig nem történt semmi. Zörgette az ablakát, bekiabált, szomszédolt…semmi. Már szedelőzködtünk, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és ott állt egy görbelábú vén banya. Amikor anyám megkérdezte tőle, hogy nem hallotta kopogásunkat, azt válaszolta, hogy hallotta ő, de éppen imádkozott, azt meg nem illik megszakítani. Wow! Teljesen oda voltam a banyáért. Vagy húsz éve nem látta anyámat, engem meg pláne, de nem volt hajlandó univerzumának megzavarására. Abszolúte el tudtam fogadni, sőt tisztelni, Istenbe ilyetén vetett rendíthetetlen hitét, amely nem tűrt meg semmiféle engedményt az árnyékvilág zavaró jelenlétével szemben. Visszatérve saját viszonyomra. Nyilván, sokak számára ijesztő lehet a nihilizmus, de hát személyem megítélése mások szemében nem az én feladatom és nem is nagyon érdekel.

Ó. K.: Értem. Én nem ijedek meg, vizuális típus vagyok, s te nagyon plasztikusan ábrázolsz. Látom magam előtt az Embert, szemben a Semmivel.

V. S.: Az ember nem menekülhet el létezésének dilemmája elől, bármit is nevez meg magának védőbástyának. De ezek a bástyák számomra fikciók. A semmivel szemben állni még mindig becsületesebb, mint egy életen keresztül átvertnek érezni magam.

Ettől függetlenül ez állapot nem tántorít el attól, hogy alkossak. Sőt… komoly kihívásnak tartom, mert minden fikció ellenére az ember számomra mégiscsak valóság, akivel dolgom van.

Ó. K.: Az ember elképzel magának valamit, amiről azt hiszi, hogy valóság, holott az csak egy hamis kép, az, amit ő valóságnak akar hinni.

V. S.: Igen, így visszatérhetünk beszélgetésünk alaptémájához, Asinarához és a háborúkhoz. Egy háború generálásához, az emberek egymás ellen uszításához és fölkoncolásához fikciókra van szükség. És az emberek szeretik ezeket a fikciókat…

Ó. K.: Köszönöm szépen a beszélgetést. Záró akkordként álljon itt a sirató szövege!:

Jaj, szerelmem, jó társam, eltűntél, megevett az átkozott háború!

Jaj, már tizenöt éve, hogy árva vagyok!

Nincsen nekem senkim, csak az út fel is, le is.

Gyere haza, s a gyermekeidet gyűjtsd össze, mert úgy el vannak szóródva:

egy hónapba egyszer ha találkoznak, máskor egy hónapba se egyszer se!

Jaj, szerelmem, hol van a te sírod?

Jaj, hol van a te gyászos sírod?

Sose tudom még a keresztfádat se felkeresni.

Jaj, idegenbe evett meg az a fekete föld!

Jaj, idegenbe zárt be az a fekete föld!

Jaj, mennyit gondoltam rád, mennyit vártalak, még a mai napig is várlak, de sehonnét sem jössz haza.

Szerelmem, jó társam; sohasem tudlak elfelejteni!

Szomorúak a gyermekeid, gyere haza még egyszer!

Szerelmem, angyalom, aki még az alvásomat is meghallgatta, s aki még a szuszogásomat is meghallgatta!

Jaj, szerelmem, jaj, szomorú szerelmem, szomorún mentél vissza, mikor hazajöttél szabadságra, mert te tudtad, sohase jössz többet haza.

Hogy búcsúztál a gyermekeidtől, s engemet is vittél magaddal egy darabig, s ott letettél, mert már tovább nem mehettem veled.

Jaj, szerelmem, szomorú szerelmem!

Jaj, gyere haza, s vigasztald meg a szívemet, mert olyan bánatos!

Jaj, szerelmem, jaj, mennyit gondolok rád, s mennyit látlak álmomba, s de boldog voltam!

Reggel, mikor felébredtem csak a szívem el volt fogyva, mert nem voltál mellettem.

Jaj, átkozott háború egy pillanat alatt elvette az életedet, drága jó, szomorú, kicsi társam!

Jaj, hova menjek, hol talállak meg, mert mennyit kerestelek tizenöt esztendőtől, de sehol meg nem találtalak.

Mennyit mentem mindenfelé, de sehol se voltál!